Rózmann Ákos: Az álom és a halál képei – Loch Gergely írása
Loch Gergely zenetudós írása, melyet Rózmann Ákos: Az álom és a halál képei műsorfüzetébe írt a szervezők felkérésére.
Tibet és tranzisztor. Darabkák Az álom és a halál képei történeti hátteréből
1956. december 10-én, Alfred Nobel halálának hatvanadik évfordulóján három amerikai fizikus, John Bardeen, Walter H. Brattain és William Shockley a stockholmi Koncertházban Nobel-díjat vett át a félvezetők kutatásáért és a tranzisztorhatás felfedezéséért. 1978. március 9-én, a két évtizeddel korábbi díjátadó helyszínétől három kilométerre, Stockholm egy másik nevezetes koncerttermében, a Cirkusban bemutatták a tranzisztor feltalálásának egyik jelentős zenei következményét, Rózmann Ákos Az álom és a halál képei című művét.
A tranzisztor megjelenésével új korszak kezdődött az elektronikában. Mikor a helyigényes elektroncsövek feladatát ez az apró alkatrész vette át, az áramkörök látványosan összezsugorodtak, és ez a körülmény sok más között egy sajátos elven működő, újfajta elektrofon hangszer megvalósítását is lehetővé tette. Ez a hangszer a moduláris szintetizátor, amelynek különböző funkciójú egységei sokféleképpen összeköttetésbe hozhatók, és ezáltal egymás működését sokféle módon képesek befolyásolni.
1963-ban szinte egy időben két elektrotechnikus is jelentkezett ilyen elven működő hangszerekkel: az Egyesült Államok keleti partján Robert Moog, a nyugati partján pedig Donald Buchla. A klasszikus Moog-féle szintetizátorok moduljai között fontos helyet kapott a zongoráéval azonos elrendezésű, mozgó billentyűkből összeállított klaviatúra, a Buchla-féle hangszereken ezzel szemben csak statikus érintőfelületek sora helyettesítette a billentyűket, és ez sem volt minden típus tartozéka. A különbség oka, hogy Moog elsősorban a szórakoztató zene, míg Buchla a kortárs művészi zene gyakorlata számára készítette hangszerét.
Rózmann Ákos a stockholmi Zeneművészeti Főiskola stúdiójának Buchla 200 típusú szintetizátorát használta Az álom és a halál képei komponálásakor. A zeneszerző és Carl-Gunnar Ahlén – a Svenska Dagbladet című nagy svéd napilap zenekritikusa – a fent közölt írásaikban változatos asszociációk segítségével jellemezték a darabot: fa- és fémtárgyak kopogását-zengését, földmorajlást és vízcsobogást, ember- és állatszerű lények hangját vélték felismerni a hangzásokban. Pedig Rózmann a kompozíció összes hangzó alapanyagát kizárólag a Buchla 200 szintetizátorral és egy mechanikus zengetővel állította elő.
A képzettársítások gazdagsága egyfelől a szintetizátor lehetőségeit, másfelől a zeneszerző hangszínek iránti fogékonyságát és a kísérletezésben mutatott kitartását dícséri. A hangszer kombinációs adottságai olyan hangzások lehetőségét is magukban rejtik, amelyeket a készülék beállításai alapján nehéz vagy lehetetlen előre elképzelni. Rózmann ezért a technikai paraméterekre vonatkozó előzetes tervek nélkül kezdte el a munkát, a szintetizátor kísérletező felfedezésével. A képzeletét megragadó hangzások magnetofonfelvételeit kiválogatta, majd ezek kisebb-nagyobb részleteit egymás után másolva, illetve egymásra rétegezve komponálta a művet.
Noha a kompozíciós folyamat során Rózmann rendszeresen jegyzeteket készített az elvégzett munkafázisokról és a mindenkori folytatással kapcsolatos terveiről, munkáját egészében mégis erősen intuitív, sőt, öntudatlan tevékenységként, a tudaton túlival való foglalkozásként jellemezte. „Az álom és a halál képeiben szinte médiumként funkcionáltam, ehhez a kiindulási pontot egy álmom jelentette”, emlékezett egy 1997-es interjúban, amelyben a mű keletkezése idején szerzett szellemi benyomásait is érintette: „különböző buddhista tanok jártak át engem”. Az álmot, amelyben a zeneszerző a saját elmondása szerint élet és halál mesgyéjén járt, a fentiek ismeretében kézenfekvő összekötni a nyugati kultúrában Tibeti halottaskönyv címen számontartott szöveggel, amely a lélek két megtestesülés közötti állapotáról, a halált követő és az újabb megszületést megelőző útról szól.
A tibeti buddhizmus tanait Rózmannal Füzeskuti Ferenc képzőművész, a zeneszerző stockholmi barátja ismertette meg, aki nem sokkal később buddhista szerzetes lett, és Csöpel Láma néven ma is a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség vezető tagja. Füzeskuti tervezte Az álom és a halál képei hanglemez-borítóját a tibeti ikonográfia elemeinek felhasználásával: a háttér aranyszínű, méltóságteljes arca és az előtér agresszív, fekete arca révén a mű legfontosabb ellentétpárja a borítón látható formában is megjelenik.
A kompozíciónak három különböző verzióját is kiadták: 1986-ban LP-n a második változatot, 1991-ben CD-n a harmadik változatot, és 2013-ban LP-n, illetve letölthető formában a negyedik változatot, amelynek 2001-es elkészítésekor Rózmann az 1978-ban bemutatott első verzióhoz tért vissza, azt dolgozta át. A zeneszerző a halála előtt úgy rendelkezett, hogy koncerteken a továbbiakban a legkésőbbi, 2001-es változat szólaljon meg, így ez hallható a mai hangversenyen is.
Rózmann Ákos 1939. július 16-án született Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola orgona és zeneszerzés szakát 1966-ban végezte el, Pécsi Sebestyén, illetve Szervánszky Endre tanítványaként. Ezt követően az intézmény szegedi tagozatán transzponálást, partitúraolvasást és ellenpontot tanított. 1970-ben Svédországba költözött, hogy a következő három évben posztgraduális zeneszerzés-tanulmányokat folytasson a stockholmi Zeneművészeti Főiskolán. A három év letelte után nem tért vissza Magyarországra, élete végéig Svédországban élt, stockholmi katolikus templomok orgonistájaként működött, 1974-től a Szent Eugénia templomban, 1978-től 1997-ig a Szent Erikről elnevezett Dómtemplomban. Tanulmányai végén arra az álláspontra jutott, hogy a hangszeres-vokális komponálás eszköztára kimerült, és ettől kezdve minden kreatív energiáját az elektroakusztikus zenének szentelte. A műfaj neves stockholmi műhelye, az EMS stúdió mellett magánstúdiójában is alkotott, amelyet az 1980-as évek elején a Dómtemplom melléképületének pincéjében rendezett be. Huszonkilenc elektroakusztikus kompozíciót hagyott hátra, közöttük több olyan művet, amelyek hasonlóan monumentálisak, mint Az álom és a halál képei. 2005. augusztus 12-én hunyt el.